Örök. Fiatal. Presser Gábor 75! Kovács Boglárka, az Esküvő Trend Magazin főszerkesztője beszélgetett Vele, ezzel köszöntjük, a házasság is szóba kerül, miért is nem...
EGY SZOMORÚ SOR ÉS EGY PRESSERES MOSOLY
“Ha unod, ami komor vagy szomorú a dalaimban és példákat hozol régen milyen más voltam...”
(Új élet vár)
- Dehogy vagyok szomorú! Ezek “Csak dalok”. Mennyire más volt a Tombitás Frédi? Gyerek voltam, tinédzser. Úgy nézek vissza rá, mint egy fiatalkori fényképre: Istenem, ez is én voltam! Hogy tetszik-e? Amennyire az embernek a saját képe tetszhet. Irigylem azért akkori magamat. Két dologért. Hogy 19 éves voltam. És tudtam ilyen vidám lenni. Na, megint a szomorúságnál vagyunk (kineveti). Lehet, az újabb dalokban ez is benne van, de szerintem a Dr. Bánat is inkább csak irónia, mint más.
Az életem rapszodikusan zajlik. Néha nagyon erősen úszom, néha hagyom magam vinni. Szó szerint is, igen (nevet). Minden nap úszom. Nyilvánvalóan mindenkinek vannak szomorú pillanatai, de nem is tudnék ennyit dolgozni, ha nem lenne bennem bizodalom, van értelme annak, amit csinálok, és ha van valaki, aki tényleg odajön egyszer és azt mondja, szeretem a zenéjét és megfejtettem a Majd Leonard című dalát, az jó. Nagyon jó. Akkor történhet már ezen a héten bármi.
TISZTELETBELI MOZDONYVEZETŐ VAGYOK
“Lehettem volna valaki más, de más az valaki más lett...”
(Mi lesz velem?)
- Állati furcsa, miért lesz az emberből az, ami lett. Van-e abban sorsszerűség, hogy nem lettem mondjuk masiniszta (nevet) ?
Sok gyereknek sosem valósul meg ez az álma, én a vasutasoktól megkaptam a tiszteletbeli mozdonyvezető címet.
...ott kezdődött nyilván, hogy az unakanővérem zongoraleckéket vesz és négyévesen engem is odaküldenek vele, miért ne, még mindig jobb, mintha az utcán csavargok. És nekem azonnal tetszik az a játszás a zongorával, hiszen olyan kicsi vagyok, a kottát nem ismerem, csak fantáziálgatok a billentyűkkel.
Aztán az első pianinó: a család dobta össze, a nagymamától kezdve mindenki. A hangszerre rá volt írva a gyártó neve, hogy Lédeczy Sándor, sose felejtem el (nevet) . Naponta órákig néztem gyakorlás alatt. A lé meg a deci hogy jött össze? Ez tetszett. Nincs már meg. A következő, az a kis Bösendorfer, na az már hangszer, ott áll a lakásban. Más komoly festményeket gyűjt, én meg öreg, romos hangszereket, használhatatlanokat. Két-három fuvolám is van, nem teljesen komplett egyik sem, akárcsak a gazdájuk.
NINCS EGY KEDVENC FELESÉGEM
“Veled együtt rágom én az életem. Csak az íze lett enyém és éhezem. “
(Rágógumi megszokás)
- Mi a megszokott, a változatlan az életemben? Az uszoda. A barátaim. Ki tíz, ki harminc éve már. Régen sokkal több időt töltöttünk együtt. Más lett a világ. A barátaim családi élete, elvált családjaik élete... Leköti őket. Ezt megúsztam. Mániákusan ragaszkodom a szabadságomhoz, ezért nem házasodtam meg. Van egy határ, ami után nem tudom a szabadságot feladni. Soha életemben nem volt olyan munkám, ahol pontosan úgy kellett volna viselkednem, ahogy tíz másik embernek. Különálló voltam. A zenekarban is, mert én voltam a zeneszerző. A Vígszínházban, mert én vagyok a zenei vezető. Nem hagyom magam megregulázni. Ösztönből. Ha megpróbálnak betörni, veszekedés a vége. Barátnővel, tanárral, munkatárssal, főnökkel... Még az édesanyámmal is.
Talán ezért van az, hogy három-négy évnél tovább egy nő sem tartott ki mellettem. Persze kis mozzanatot is olyan sokféleképpen lehet megmagyarázni, hát még ezt! Csodás nők szerettek engem és mindenkivel ha másképp, más módon, de jóban vagyok most is, összetartoztunk.
Egyszer valaki azt mondta nekem, azért vagy szólista, vagy mi is vagyok én: szóval agglegény, mert minden érzelmedet a dalaidba pumpálod. Vád volt ez. Jól hangzott. Felmentően.
Mégis nehezen fogadják el az emberek, hogy egyedülálló vagyok. Azok a lányok-nők is, akikkel együtt éltem. Lehet, túl késő van már. Különben sincs nekem semmiből sem egy. Tizenöt kedvenc regényem van, annyi lemezem.
Nincs egy kedvenc feleségem.
Van-e azért Múzsám?
Nem nekem kell a Múzsa. Én kellek a Múzsának, észrevettem.
A SORS ÉS AZ ASSZONY
“Asszony, te aki életet adtál kezemnek, hogy neked is írjon egy dalt...”
(Neked írom a dalt)
- Az is segített, hogy anyukám szerette volna, ha többre viszem, mint ők. Legalább legyen kipróbálva a szerencsém. Pici koromban bekerültem a Zeneakadémia gyakorló iskolájába, nagy dolog volt. Öt-hét éves lehettem? Mialatt gyakoroltam, fölöttünk Seres Rezső hallgatta a Szomorú vasárnap lemezeit egymás után, unalmas volt. Két órakor kezdődött ez nála és mindig hatig tartott. Választhattam: gyakorolok vagy hallgatom a Szomorú vasárnapot én is. Anyám különben úgysem hagyta volna, hogy mással foglalkozzam. Közben az utolsó pillanatáig féltett, hiszen ez a zenész élet olyan kihívásokkal jár, amiket a mi szüleink, azok a hétköznapi emberek csak félelemmel vegyes örömmel fogadnak el. Például: felülünk a repülőre és elmegyünk messzire. Anyukám ebből azt látta: messze vagyok, veszélyes helyeken. Hogy Tajwanon voltam az Amadinda együttessel. Vagy ugye New York! Mi más lehet az a város, ahogy a mamám szegénykém innen elképzelte, mint veszélyes hely. Ezért nem fogadtam el egy amerikai szerződést. Miatta. Félt volna eljönni velem. Ha ő nem szakadt el, én is maradtam, mert egyedül neveltem a mamámat. Sajnos már nincs nekem, így bár szerette volna, mégsem láthatott a Zeneakadémián, amikor gyerekkori barátommal, Kocsis Zoltánnal négykezest játszottam. (Azóta Kocsis Zoltán is máshol jár...)
Pedig eddig vitt a szerencsém otthonról. Meg a konziból, ahol valamikor, régen csináltunk ugye egy zenekarra hasonlító valamit. És Mihály Tomi onnan elment az Omegába. Ő szólt, van neki egy zeneszerző haverja, jöhet-e.
Mentem.
Aztán az LGT és a többi.
De nem is ezek a jó fordulópontok, amiket felsoroltam. Ezek csak a látványosak. Azok az igaziak, amik véletlenül se jutnak az ember eszébe, vajon itt léptem-e egy olyat.
Nem is kellene kutatni utánuk.
Helyette írni kéne egy jó dalt.
Ez ugye nem szomorú? (S nevet egyet, vagy mosoly a szemüveg alatt, Rá jellemzős.)
A JÓISTEN ÉS BERNSTEIN. MEG ÉN?
“S a jóisten hm köhint egyet,
- Megbocsássanak, a Rómeó a Júliával, hát mondják, mit szólnak? Zene kéne uraim, zene, gyönyörű szép zene, ha önök nem vállalják, hát akkor ki a fene?”
(Majd Leonard)
- Beszéljünk akkor a Majd Leonard c. dalomról, amire már utaltam? Csak isteni sugallat lehet, ha valaki annyira tökéleteset alkot, mint Bernstein, erről szól a Majd Leonard.
Úgy képzelem, hogy a Jóisten egyszer szólt a szolgáknak, ma kirándulok, nem kell sál, nyakkendő se, elég egy kabát és már megy is le. Itt, lent New York a legjobb hely, mert ott vannak a legjobb zenészek és keresi, aki neki a Rómeó és Júliát úgy megzenésíti, ahogy ő gondolja. De a zeneszerzők nem veszik komolyan a Jóistent. Aztán jön egy szegény kislány, nem biztos, hogy valaha volt Bernsteinnek egy ilyen színésznőkislány csaja - dehát az általában minden színházi embernek van, vagy volt (nevet). És odavezeti a Jóistent Bernstein házához.
Ez a dal is szomorú (kis mosoly) ?
Ha lassúbb zenére egy mélyebb hangú férfi énekel, az még nem biztos, hogy depresszió. Csak a felületen.
Hogyan komponálok? Legtöbbször hangszerközelben vagyok. Ha nem, akkor csak odakapok egy papírt magamhoz, hogy egy szövegrészletet leírjak, és közben már kottát is vonalazok és dallamot kezdek írni és igyekszem eljutni egy zongoráig.
Régen elég volt az a jó hideg mikrobusz is. Turnézni jártunk, éjjel zötyögtünk hazafelé. Mindenki a saját wolkmanjét hallgatta. Ha ehhez nem volt kedvem, elővettem a jegyzetfüzetemet. Volt egy tollam, olyan elemlámpás, azóta sincs. Fél éjszakákat végigjegyzeteltem dalszöveg-ötletekkel. Nem kellett semmi, csak az a hideg mikrobusz. Hogy a Jóisten visz-e egy kicsit ilyenkor engem is?
Nem hiszem, hogy ő velem foglalkozna. Szerintem ő Bernstein alatt nem foglalkozik művésszel és igaza van.
Azt mondja, hogy én is szereztem zenét New Yorkban? Na, ez igaz (nagyon nevet).
