„Láttam, hogy a szüleim szerelemmel indult házasságából mi lett, ezért belém ivódott a félelem azzal kapcsolatban, hogy a szerelem nem garancia semmire.”
Milla Rea, azaz Kafi nagy utat tett meg addig, ahol most van, a csillogásig. Éhezve, megalázottan, országokon átívelő vándorlása egy éven át tartott, jórészt gyalog. A határok közelében egy mentőautónak álcázott kisbusszal utazott, amiben húszan-harmincan szorongtak, mindannyian egy szebb életre vágytak. Görögországban, mivel úti okmányai nem voltak, négy hónapig börtönbe került, Szerbiában a kimerültség miatt kórházban kötött ki, és egyéb megpróbáltatások végén: a fóti gyerekvárosban talált második otthonra, innen vezetett útja a világhírig.
Ma már Kínától New York-ig keresett modell, az UNICEF nagykövete. A világ legszebb kávéházában, a NEW YORK CAFE BUDAPEST-ben, arany oszlopok között, pazar környezetben, a fénybe állítjuk, amit érdemel:
Milla Rea, a világhírű modell, aki már nem fél a szerelemtől, hiszen esküvőre készül!
A MESE, AMI IMÁVÁ VÁLT
A távolság nem csak kilométerekben, névváltoztatásban, hanem érzelmi téren is feltűnő. Létezhet nagyobb kontraszt térben és időben, mint az ő életében? Az Esküvő Trend Magazin fotósai bevilágítják a csillogó enteriőrt, a narancsos-arany fény középpontja lesz. (Felvett neve – azért vált szükségessé, mert sok fenyegetést kap új élete miatt régi hazájából–, a Milla Rea „áramlást” jelent.)
A különös ragyogás áramlani is kezd: azokra, akikhez beszél...
És mindenkit megszólít. A ruhákra, az ékszerekre, a csokorra, Magyarországra is van jó szava: „Én olyan boldog vagyok itt, Magyarországon, hogy néha emiatt furdal a lelkiismeret az otthoniakért.” Gyöngyszemként gördül belőle egy-egy kedves szó, légiesen, kecsesen, szerényen, könnyé és jóindulattá válik annak szívében, akivel találkozik. A legszebb virágnál szelídebb, ártatlanabb, természetesebb. Azonnal meg lehet szeretni és első látásra ikonikus szépséggé emelkedik. Miközben tenyerén hordozza már a nagyvilág is, a legszebb történet mégsem róla szól. (Ezen a ponton veszi át az érzelmi irányítást felettem...) Vagyis nem az jut az eszébe, amit annyiszor elmeséltetnek vele, a szenvedéstörténete és csodálatos felemelkedése, amiről még egy gyakornok is fantasztikusan drámai cikket ír, hogy hogyan küzdötte fel magát idáig a nyomorból, a férfiak társadalmából, a nők alávetett helyzetéből. Egy szomáliai, gyerekkorába visszavezető emléket őrizget élete legszebbjeként, ami a valóság idealizálásából született és az édesanyját idézi: „A legszebb történet, amikor anyukánk esténként a fiatalságáról mesél... Akkor még nem volt az a radikális iszlám Szomáliában, és a nők kendő nélkül járhattak, és neki gyönyörű, óriási afro haja volt, nadrágban lehetett, és akkor ismerte meg apukámat... Olyankor, mikor nekünk erről beszélt, mindig tele volt örömmel a szeme, mi, gyerekek pedig imádtuk hallgatni. Ezeket a történeteit jól ismertük, de olyan kíváncsian hallgattuk, mint egy mesét, ami gyönyörű és biztosan szép lesz a vége. Beleélte magát, közben megfiatalodott és elhitette velünk, nagyon boldog, amitől mi is azokká váltunk.” ...a mesének pont ott volt vége, amíg még minden szép volt. És mert annyiszor mondta el az anya, imává vált. Ha a saját életében nem is, kimenekített lánya életében teljesült. Kafhi ugyanis már nem fél az érzéseitől, nem csak le merte venni a kendőt, ami, bizony, nem volt könnyű, hanem levágatta a haját is (ez tilos Szomáliában a nőknek) és szerelmes lett, mint az édesanyja.
„A szerelem volt a legnehezebb. Annak is a legeleje. Zárkózott voltam, mindig volt köztünk egy fal, nagyon vigyáztam, hogy ne engedjek amögé senkit. Aztán egy keresztény fiú elbeszélgetett velem, és fokról-fokra kezdett kinyitni. Vele sem vagyok most már... Miért? Kellett idő, hogy meglássam, nem mindenki egyforma, nem minden helyzet ugyanaz, és aki segít, abba nem szerethetek bele elsőre, csak mert bízom benne. A modellkedésért is hálás vagyok, kiszabadított az otthoni elvárások, szabályok alól, mert eleinte itt is azok szerint próbáltam élni.”
„AZ ANYÓSOMRA MINDENFÉLEKÉPPEN SZERETNÉK VIGYÁZNI”
A házasság gondolata sem idegen már a modell számára, sőt, esküvőre készülnek. Van ezzel kapcsolatban egy nagyon kedves álma, amin egy európai elmosolyodik. „Nagyon szeretném, ha majd az anyósom hozzánk költözne... Nekünk Szomáliában nagyon fontos az otthon. A családok mindig együtt vannak. Az idősek is, nem számít, mennyi gyerekük van. Az elsőszülött szokott a kicsikre vigyázni és ő támogatja a nagyszülőket. Ezt csináltam én... Amikor idekerültem, láttam, Európában ez nem így van és még jobban hiányoztak az otthoniak. Sokat gondolkodtam azon, ha nekem egyszer lesz férjem, az anyósomra mindenféleképpen szeretnék vigyázni, nem élhet egyedül valahol. Elszomorítanak az itteni nyugdíjasházat. A család, persze, komplikált dolog. De ha vannak is nehézségek, ez a kötelék örökké tart, úgyhogy azt nem tudod magadból kitörölni, akkor is kötelességed van feléjük és egy nap én is ezt várom el a gyerekeimtől, hogy vigyázzanak rám.” Könnyessé válik a szeme, és valahogy mintha most végre én is elérnék az ő jóságos kis szívéig, mikor azt mondom neki: – Szomáliától nekünk is van mit tanulni, nem csak fordítva... Azt a fajta feltétlen kötődést, ami Téged a családodhoz húz, a jólét után mi csak most tanuljuk meg újra. Háborúban, bajban ismerni meg, ki az igaz barát és hogy a szeretteinknél semmi sem értékesebb. Rendkívüli édesanyád lehet...
„Anyukám mindent megtett a gyerekeiért. Amikor engem elengedett, nem hitte, hogy ennyire nehéz lesz az utam, de úgy gondolta, nincs választásom. A húgom indult másodszorra, már abból a pénzből, amit én küldtem haza, ő Svédországban boldogul. Öt testvérem él még anyukámmal, nagyon kicsik, ezért... És azért is, mert elmondtam az otthoniaknak skypon utólag a tapasztalataimat, a nehézségeket, a megaláztatást..., hogy ez az út hosszú és könyörtelen. Mi volt a legrosszabb benne? „Maga a menekülés. Ez a tudat. A bujkálás. És hogy embercsempészekkel kellett jönni-menni, és minden bizonytalan volt, azt se tudtuk, hol lesz a következő állomás, veszélyben leszünk-e, erdőkben, úttalan utakon, vízen keresztül gyalogoltunk. Nőként nem bántottak. A szomáliai csoport, akikkel együtt menekültünk, mindig vigyázott rám, hiszen én voltam a legkisebb.” Mi vitte előre? „Engem az utamon, országokon át, éhezéskor, a börtönön keresztül az vezetett, hogy más választásom nincsen. Amiért azonban kitartottam, az az, hogy a többi lánytestvéremnek, a családomnak is tudjak majd segíteni.”
KOVÁCS BOGLÁRKA
Helyszín: NEW YORK CAFE BUDAPEST
Társmodell: PARTI BOGLÁRKA
Ruha: ROMANTIKA SZALON
Koncepció: KOVÁCS BOGLÁRKA
Ékszer: ARTE DA ME/KINCSES ERIKA
Dekoráció, díszlet: DEKORÁGI
Fotó: MÉSZÁROS GÁBOR
SZENTPÉTERI CSŐKE BEA
DÉVAI ZOLTÁN
Élővirágok: DUNAVIRÁG CENTRUM
Torta: TROMBITÁS CUKRÁSZDA
Smink: SZANDRA WILLI
Haj: BERENDI GYÖRGYI
Art deco székek: AMERIKAISZEK:HU
Kiskutya: CARLOS